December 20. ♥

 

! Note to my English speaking readers: This blog post is about a book series written by a Hungarian author, therefore, I will not add an English section to this one. ! 

Boldog december 20.-át kívánok minden Szent Johanna Gimi rajongónak! ❤

Akik olvasták már ezt a sorozatot nagyon jól tudják, hogy miért is bír olyan nagy jelentőséggel ez a nap. Én az éjjel meg is vártam az éjfélt, és ha még úgysem aludtam, úgy döntöttem, hogy beleolvasok a Reménybe. Nos, ennek az lett a vége, hogy én hajnalok-hajnalán sírtam egy jót, valamilyen oknál fogva képtelen vagyok sírás nélkül újraolvasni a SZJG köteteit. Viszont ez a sírás a jófajta sírások közé tartozik, hiszen ilyenkor a hatalmába kerít a nosztalgia, a szívem megtelik boldogsággal, és egyszerűen ez így jön ki rajtam. A legapróbb cukiságot vagy vicces jelenetet is képes vagyok megkönnyezni.

Már egy jó ideje azt tervezem, hogy ezt a napot egy olyan blogbejegyzéssel fogom megünnepelni, amelybe összegyűjtöm a kedvenc jeleneteimet Reni és Cortez főszereplésével. Nos, a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, konkrétan vissza kellett fognom magam, hogy ne adja hozzá még több idézetet ehhez a poszthoz, és még így is huszonöt kedvenc pillanattal fogom zárni ezt a kis szösszenetet. Remélem, hogy nektek is tetszeni fog ez a poszt. ❤

Ui.: Jó, előfordulhat (na nem, ez így nem igaz, nem csak hogy előfordulhat, de meg is történt), hogy még az idézetek kiírása közben is elsírtam magam párszor sokszor, sőt még annál is többször.

Ui. 2.: Ezek az idézetek nagyon spoileresek lesznek, szóval csak akkor böngésszétek végig ezt a bejegyzést, ha elolvastátok a Szent Johanna Gimi összes kötetét.

 

Most pedig nem is húznám tovább az időt, jó szórakozást kívánok mindenkinek. ❤

 

#1 Burkolt bók

– Mi újság? – kérdezte Ricsi.

– Izgulok – válaszoltam hatalmasat sóhajtva.

– Mire mész ma? – nézett rám Cortez. Oké, ehhez hozzátartozik, hogy bár tényleg begörcsöltem a verseny miatt, Cortez mélykék szemébe nézve egészen másfajta idegesség kerített hatalmába.

– Irodalom – nyögtem ki. Cortez értetlenül megvonta a vállát.

– Azért izgulsz? Te? Mindenkit leversz – közölte tök természetesen. Te jó ég! Ez bók volt? Vagy elismerés? Esetleg burkolt szerelmi vallomás? Na jó, az biztos nem, de akkor is. Wow. ☺

 

#2 You’re my wonderwall

Cortez a színpadon állt, középen, a mikrofonja sokkal magasabbra volt állítva (mint Liamnek), és behunyt szemmel, felfelé tartott fejjek énekelt. Csak egy résznél nyitotta ki a szemét. „…And after all, You’re my wonderwall”. És rám nézett. Pont rám.

 

#3 Féleleműzés a moziban

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Hát… kibeleztek egy embert, de megvagyok – feleltem, és reméltem, hogy nem tart überbénának. Én jövök horrorra, amikor még Voldermorttól is féltem? No comment.

 Cortez elmosolyodott, aztán… Aztán olyan dolog történt, amitől elszállt minden félelmem. Átnyúlt hozzám, megragadta a karom, és a karfára téve rákulcsolta az ujjait a kezemre. Még levegőt is elfelejtettem venni, és inkább néztem a véres szájú zombit a vásznon, mintsem hogy felé mertem volna pillantani. A pulzusom az egekben, a légzésem egyenetlen, és folyamatosan azon görcsöltem, hogy izzad a tenyerem. Függetlenül attól, hogy egy csapat élőhalott rohant át az úton egy erősen megfogyatkozott csoportot üldözve, mosolyogni támadt kedvem. Sötét volt, zombik is voltak, a zene is vinnyogósan szólt, de már nem féltem. Mert Cortez ott ült mellettem, és fogta a kezem.

 

#4 Are You Gonna Be My Girl?

– Ez egy Jet-szám… – kezdte, mire mindenki érdeklődve nézett rá. A tanár biccentett Cortez pedig folytatta. – A címe Are You Gonna Be My Girl? – mondta. A teremben zúgolódás és susogás kezdődött, én meg kinyitottam a szótáram, és lapozgatni kezdtem, miközben ránk csöngettek. A tanár kijelentette, hogy Cortez dalszövege házi feladat, aztán mindenki szedelődzködni kezdett. A füzetem fölé görnyedve jegyzeteltem, és csak akkor néztem fel, amikor egy kar támaszkodott meg az asztalomon. Oldalra néztem, Cortez mosolyogva olvasta a füzetem, aztán megfogta a tollam, és áthúzta az egész sort.

– A gyengébbek kedvéért, Google fordító – suttogta nevetve.

– Az lesz – sóhajtottam keservesen. Ez nem igaz, sose fogok rendesen tudni angolul! :(

Cortez ellökte magát a padomtól, és Ricsivel összeröhögve kimentek a teremből.

– Dave – fordultam hátra. Éppen a táskájába pakolta el az iPadját.

– Használhatnám egy pillanatra? – kérdeztem arra az izére mutatva.

– Kérésed számomra… – huppant le mellém boldogan, és büszkén villogott a kütyüjével. – Mit nézünk?

– Fordító kéne a dalszöveghez – mondtam, és figyeltem, hogy az érintőképernyőn villámsebesen húzogat, pötyög, nyomkod és kapkod.

– Akkor következhet a kedvenc játékom – bólintott. Kérdőn felvontam a fél szemöldököm, Dave pedig vigyorogva megmagyarázta: „kontrollcé, kontrollvé”.

– Ó, persze – nevettem fel.

 Aztán akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, egész egyszerűen kiugrik az asztalra. A dalcím nyersfordítását pislogás nélkül olvastam, és zavartan beletúrtam a hajamba.

– Te – csapott Dave a vállamra. – Ez egy jó szám – mondta. A szemébe néztem, és tudtam, nem annak örül ennyire, hogy le tudtuk fordítani. Azt hiszem, Dave annak örült, aminek én is. Wow!!!

 

#5 Nem teljes őszi szünet

Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, és pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

(...)

– Milyen volt a szünet? – kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.

– Nem túl jó – dadogtam zavartan. – Neked?

– Nem volt teljes – nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.

 

#6 Csintalan csínytevések

Már az oldal alján tartottam a könyvben, amikor Cortez hirtelen rátette a zenelejátszóját. Furán néztem rá.

– Elvennéd? – kérdeztem, mert úgy tűnt, csak le akarja rakni valahová, és arra az én (éppen olvasott) könyvem tűnt a legideálisabb helynek.

– Ja, bocs – felelte, és ahogy levette róla, egészen véletlenül becsukta a könyvem. Annyira meglepődtem, hogy pár pillanatig némán meredtem a kezemben tartott regényre.

– Becsukódott – szólaltam meg végül.

– Könyveknél ez előfordul – fűzte hozzá mosolyogva.

– Nem tudom, hol tartottam! – ráztam meg a fejem szomorúan. (…)

– Negyvenkettő.

– Mi? – kérdeztem.

– Oldal.

A döbbenettől tátva maradt a szám.

– Tudtad és képes voltál végignézni, ahogy keresem? – néztem rá meredten.

– Nem kérdezted – vigyorodott el. A szám szélét rágva fellapoztam a negyvenkettedik oldalt, de mivel csöngettek, dühösen benyomtam a könyvjelzőt, aztán összecsuktam a könyvem. Egy pillanatig azon filóztam, szó nélkül hagyjam-e, aztán úgy döntöttem, nem. Ha elszúrta a szünetem, én elszúrom az óráját. Kikaptam a kezéből a zenelejátszóját, aztán gyorsan felálltam.

– Mit művelsz? – kérdezte csodálkozva. Azt hiszem megleptem.

– Remélem nem fog hiányozni infón! – húztam széles vigyorra a szám, és büszkén álltam meg a pad előtt.

– Ne már! Infón kell! – nevette el magát, mire mosolyogva bedobtam a táskámba az iPodot.

– Sajnálom – vonogattam a vállam, és megfordultam. Büszkén indultam be a suliba, azzal a tudattal, hogy Cortez agybajt kap a zenelejátszója nélkül az órán.

– Reni! – szólt utánam, én pedig felkészültem, hogy akkor is határozottan magamnál tartom a kütyüt, ha elkezd könyörögni. Aha, gondoltam én. Cortez felállt a padról, és mosolyogva meglóbálta a könyvem…Amit ott felejtettem. Jaj, ne! – Szólj, ha cseréljünk! – kérte egyszerűen.

 

#7 December 20.

Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:

– Melyik szeptember 8.?

 Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.

– Kilencedikben – mondtam halkan.

Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.

– Mennem kell – suttogta.

– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.

– Megvársz? – kérdezte halkan.

– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.

 

#8 Várva várt találkozás

Azt hiszem, még soha, de soha nem vártam ennyire semmit, mint a mai napot. Vagyis igazából a tegnapit, de legnagyobb bánatomra a „másodikán jövök” azt jelentette, hogy Cortez késő este szállt le, és aludtam már, mire hazaért. Esély sem volt arra, hogy találkozzunk, pedig semmi mást nem szerettem volna jobban. Reggel szinte kipattant a szemem, és azonnal felkeltem, mert bár hullafáradt voltam, eszembe sem jutott henyélni. Csak vártam, hogy találkozzunk végre!!!

(…)

Kirontottam a kapun, és becsaptam magam mögött, aztán már indultam is, amikor valaki megszólított.

– Hová rohansz ennyire?

 Megperdültem a tengelyem körül, és zakatoló szívvel meredtem Cortezre. Ott állt, a kerítést támasztva, zsebre dugott kézzel, laza mosollyal az arcán. A pillantásától totálisan megsemmisültem, és semmi mást nem hallottam, csak a fülemben zúgó vért. Ellökte magát a kerítéstől, és felém lépett. Megfogta a karom, magához húzott, és ráérősen megcsókolt. Azt hiszem, ha egy atombomba robban mellettünk, azt sem vettem volna észre. Beleszédültem az érzésbe, és csak reméltem, hogy a gyomromban repkedő lepkék nem múlnak ki szívrohamban.

– Szia – öleltem át szorosan, és belefúrtam arcom a dzsekijébe. Mélyen beszívtam az illatát, és mint mindig, most is rájöttem, akkor értem meg, pontosan mennyire hiányzott, amikor újra találkozunk.

Megfogta a kezem, az ujjait az enyémre kulcsolta, és mosolyogva a szemembe nézett.

– Mehetünk?

– Persze – bólintottam, miközben majd szétvetett a boldogság.

 

#9 Farsangi dilemma

– Minek öltözzek be? – szenvedtem tovább.

– Csak ismersz alapfilmeket.

– Nem igazán – húztam el a számat. – Illetve – csillant fel a szemem – a Jurassic Parkot láttam. Az kult?

– Igazad van, Reni, öltözz dinoszaurusznak – röhögött ki Cortez, mire rádöbbentem, ez valóban nem túl jó ötlet. De csak tudtam mondani egy kultfilmet. ☺

 

#10 Szülinapi tervek

Cortez egy hét múlva tizennyolc éves lesz. Azt hiszem, ez van annyira fontos, hogy a szerettei vele töltsék. De úgy látszik, nekik nem.

– Tervezel valamit aznapra? – kérdeztem hirtelen, amikor már szinte a sulinál voltunk.

– Nem különösebben – vonta meg a vállát. – Csak két dolgot szeretnék.

– Mit? – néztem felé kérdőn.

– Hogy ne legyen semmi felhajtás. És hogy velem legyél.

 

#11 Gusztustalan vagy nem?

– Miről van szó? – léptem a helyemre, és kérdőn Cortezre néztem.

– Koponyát keresünk – válaszolta mosolyogva.

– Ó. Értem – bólintottam, és kivetten a papírzacskóból a büfében vásárolt kakaós csigát. – Kérsz? – nyújtottam felé. Megrázta a fejét, és hitetlenül nézett a kajámra. Jó, kicsit sok porcukor volt rajta. Kakaós csiga helyett inkább „hócsigának” tűnt.

– Úú, törhetek belőle? – kérdezte Virág. Odatartottam a kezem, mire Virág leszenvedett a csigából egy jókora darabot. – Minyont? – kínált meg saját „reggelijével”.

– Köszi – bólintottam, aztán egy vonalzóval kettévágtuk, hogy ne nyomkodjuk szét. A cserebere közben Ricsi és Cortez csak bámult ránk.

– A tízes skálán mennyire gusztustalanok? – kérdezte Cortez szórakozottan.

– Simán tíz – röhögött Ricsi.

– Most miért? – Virág a minyonra egy gumicukrot tett, hogy „ne nézzen ki annyira unalmasan”.

 

#12 Szülinapi kívánságok

– És, kívántál valamit éjfélkor? – érdeklődtem, miközben beszálltam a kocsiba.

– Egy kólát. Megittam. Jólesett.

– Nagyon vicces – röhögtem el magam. – Úgy értem…

– Tudom, hogy érted. Virág hülyesége. Kívánj a szülinapod előtti napon, éjfélkor, és teljesül…

– Ez nem hülyeség. Én is mindig kívánok.

– És őszintén? Bejött már valami? – fordult felém, és csak egy pillanatra vette le a szemét az úttestről.

– Háát – próbáltam lenyelni a vigyorom. – Igen. De nem mondom el, mi volt az.

– Fogalmam sincs, mi lehetett… – szekált, én pedig tettetett felháborodással néztem rá.

– Nehogy azt hidd, hogy veled kapcsolatos!

– Dehogy – röhögött fel.

– Tényleg nem.

– Oké, elhiszem – bólogatott, és komolynak tűnt, de a szemén láttam, hogy mosolyog.

– Hidd is el, mert te még csak eszembe se jutottál – vetettem el a sulykot.

– Na, jó. Nem kell elmondanod, csak azt, hogy mivel kapcsolatos. Tíz másodperc – közölte, én pedig zavartan megráztam a fejem. Mi? Ne már! Improvizálj, Reni, improvizálj! – És letelt – szólt.

– Ööö… – kezdtem totál leblokkolva. – Jó, lehet, hogy veled kapcsolatos – vallottam be, mire Cortez elröhögte magát, én meg azon agyaltam, miért nem jutott eszembe semmi frappáns. Fejlesztenem kell a hirtelen reakciómat. Majd megkérem Kingát, hogy időnként ijesszen rám, és tegyen fel keresztkérdéseket, biztos szívesen vállalja.

 

 #13 Reni deszkás múltja

– Mi ez? – érdeklődtem.

– YouTube-videó.

– Kiről?

– Deszkásokról – mutatta felém.

– Ahha. Kickflip – mutattam a kijelzőre, Corteznek pedig felszaladt a szemöldöke.

– Ezt honnan tudod?

– A régi deszkás korszakomból – nevettem el magam, és éreztem, hogy elvörösödöm.

– A miből? – röhögött jóízűen.

– Nem érdekes.

– Szerintem az. Szóval?

– Jaj – sóhajtottam és lehunytam a szemem. – Régebben próbálkoztam. A deszkázással.

– Régebben?

– Kilencedik – temettem a tenyerembe az arcom és folyamatosan égtem. – De hamar feladtam. Nem igazán ment. Viszont bevágtam az összes trükk nevét. Lelkes stréber vagyok, de a gyakorlatban elég sokat bénáztam..

– Miért nem tudlak elképzelni deszkával? – nevetett, én pedig kissé felháborodtam.

– Hé, ne degradálj. Igenis jól állt. Menő volt, meg minden. És eljutottam az Ollie-ig.

– Hú – biccentett tettetett elismeréssel.

– Ne már, komolyan mondom! Elég sokat szenvedtem, hogy imponáljak neked!

– Imponáltál te anélkül is eleget – ölelte át a vállam nevetve, és magához húzva adott egy puszit a homlokomra. – Milyen deszkád volt?

– Színes – vágtam rá.

– Nem pont így értettem, de jó – röhögött fel, aztán Ricsi is beszállt, aki eddig fél füllel hallgatta a beszélgetésünket.

(…)

– Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? – kérdezte elképesztő szép mosollyal.

– Le leszel nyűgözve – erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószorító… mintha nem bízna a képességeimben.

– Mutasd – hajolt le kissé, hogy becsatolja a sisakom az állam alatt. Tuti, hogy hülyén néztem ki. Ki ne nézne ki hülyén egy bukósisakban?

– Oké, akkor megmutatom, amit tanultam – hunyorogtam a napsütésben, és Cortez kezét fogva ráálltam a deszkára. Ami gurult. Mert hogy kerekei vannak. Igazából abban a pillanatban lezuhantam volna, ahogy felálltam rá, ha Cortez nem tart meg.

– Eddig nem rossz.

– Tudom. És, hát kábé ennyi.

– Ezt tanultad?

– Igen. Elég sokáig.

– Ügyes – mondta vigyorogva.

– De határozottan fejlődőképes vagyok.

– Biztos.

– Azért ne engedj el!

 

#14 Cortez délutáni tervei

A plázába érve rájöttem, fogalmam sincs, mit keresünk ott, úgyhogy amikor beléptünk, kérdőn néztem felé.

– Mozi?

– Nem – vonta meg a vállát.

– Oké, de akkor mit csinálunk itt? – csodálkoztam, miközben kikerültem egy halom embert.

– Könyvesbolt – mondta egyszerűen.

– Elhoztál könyvesboltba? – kerekedett el a szemem, és hirtelen jobban szerettem, mint valaha. És ez nem túlzás.

– Persze – bólintott, aztán félrehúzott, mert egy halom embernek voltam útban, mivel éppen egy forgalmas átjáróban döntöttem úgy, hogy földbe gyökerezik a lábam.

 

#15 Búcsú

– Szomorú vagy – lépett oda hozzám, és félresöpörve pár cuccot az asztaláról, leült velem szemben.

– Nem, örülök hogy mész, mert tudom, hogy várod. Csak egy kicsit fura lesz. De mindig is utáltam a nyári szünetet, úgyhogy annyira nem borít ki a dolog – magyaráztam. Cortez mosolyogva fürkészett, én meg megvontam a vállam. – Amúgy meg itt foglak várni, szóval siess vissza, jó?

– Itt fogsz várni? Mármint a szobámban? – kérdezte, én meg hangosan felnevettem.

– Nem, mármint itthon, Budapesten. Jaj, érted, hogy értem.

– Persze – bólintott mosolyogva. – De ha itt akarsz maradni, az se gáz, a nagyszüleim kedvelnek, szólok nekik…

 

#16 My girl

(…) és hasonló bejegyzéseken kívül semmi izgit nem láttam, egészen addig, amíg rá nem kattintottam Cortez adatlapjára. Na, és akkor ledöbbentem. Ugyanis volt egy új feltöltött képe, méghozzá rólam! Az a kép, amit Virág készített a ruhaszalonban, amikor fentről fényképez, én pedig a fehér ruhámban felnézek a kamerába. Nem voltam betaggelve rajta (nem akarta, hogy bejelölgessenek ismerősnek), és a kép alatt is csak két rövid szó volt: „my girl”.

 

#17 Nem is annyira elszúrt este

– Oké. Mit csinálsz?

– Man vs. Foodot nézek. Majd írok Adam Richmannek, hogy van egy kihívója.

– Jó, vállalom – bólogattam, megadva magam.

– Reméltem is – nevetett ki.

– Este átjössz? – kérdeztem.

– Ja. Milyen filmeket vigyek?

– Ööö… Legyen Tom Hanks este.

– Oké.

– Mondjuk… – tűnődtem. – A szerelem hullámhosszán és a…megvan! A Terminál!

– Aha. Jó, akkor viszem a Ryan közlegényt meg a Halálsoront.

– Neee! – ráztam meg a fejem nevetve, aztán rájöttem, hogy ha Cortez nem szakított, sőt hajlandó továbbra is találkozni velem, akkor a normandiai partraszállást is kibírom valahogy. – Figyelj – komolyodtam el, erősen koncentrálva, hogy ne tűnjön túl vékonynak a hangom. – Sajnálom, hogy elszúrtam…

– Mit szúrtál el? – kérdezte elég közömbösen.

– Hát. A tegnapi napot…

– Nem szúrtál el semmit – mondta nyugodt hangon. – Az egyik legjobb dolog benned, hogy ha akarnám, sem tudnám kitalálni, hogy mi fog történni veled.

 

#18 Könyvesbolt + palacsinta

– Nem megyünk el valahová? – kérdeztem.

– Amikor azt mondod, valahová, akkor pontosan tudod, hogy hová akarsz menni. So? – kérdezett vissza, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Jó, jó. Gondoltam. Ööö… Könyvesbolt és palacsinta – ismertem be galád módon előre kitervelt programunkat.

– És velem mi lesz?

– Mmm… Élvezheted a társaságom… – próbálkoztam.

– Wow – felelte nevetve.

– Hé! Ez gonosz volt. Na, jóóó. Akkor elég csak a palacsinta.

– Tudod, hogy elviszlek a könyvesboltba.

– Tudom hát.

– Fél óra?

– Fél óra?

– Hé, le kell ráznom valahogy a másik barátnőmet. Adj egy kis időt.

– Vele is programod volt mára? – szálltam be a hülyülésbe.

– Ja.

– Ő mit akart csinálni? – „érdeklődtem”.

– Mozi és pizza.

– Akkor ő jobban illik hozzád – tűnődtem a hallottakon, és kissé furán kezdett kalapálni a szívem.

– Mozi+pizza lányból rengeteg van. Nekem a könyvesbolt+palacsinta kell.

– Hű – bólintottam boldogan. – Akkor huszonhét perc múlva.

 Az íróasztalom feletti képek közötti résben megláttam a tükörképem. Egy igazán nagyon boldog Reni nézett vissza rám. ♥

 

#19 Az előkerült Zoo York felső

– Hé. Ha megvan az a pulcsi… – gondolkoztam a Zoo York felsőn, ami egyszer, valamikor nagyon-nagyon régen igen sok gondot és megszámlálhatatlan könnycseppet okozott nekem.

– Ha megtalálom, a tiéd – fejezte be a mondatomat.

– Köszi. Meg is érdemlem. Tudod, mennyit sírtam miatta? – kérdeztem tettetett felháborodással.

– Miért nem vettél magadnak egyet ahelyett, hogy sírtál érte?

– Szörnyen vicces vagy – dünnyögtem visszafojtott nevetéssel, mert amúgy jó poén volt, csak nem akartam, hogy elszálljon magától. ☺

– Jó, tudom – komolyodott el.

– Tudom, hogy tudod – bólintottam halvány mosollyal.

– Meddig szedsz még el tőlem dolgokat ezzel a „sokat sírtam miattad?” dumával?

– Még egy kicsit.

– Oké, élvezd ki, mert amikor szeptemberben összecuccolunk, visszaveszem a pólóimat.

– Nee – riadtam meg.

 

#20 Lakáskeresés

– Faggattam egy kicsit Justine-t, és úgy hallottam, még mindig nem sikerült albérletet találnotok – kezdte Arnold, elengedve a füle mellett Cortez beszólását.

– Igen, sajnos még mindig nincs semmi.

– Nos, nekem eszembe jutott valami – kezdte Arnold, Cortez pedig felém fordult, és azt tátogta, hogy „költözzek oda hozzá?”. Alig bírtam visszatartani a nevetést, és a fejemet rázva felé nyúltam, hogy meglökjem, de elkapta a karom, és odarángatva magához, szorosan átölelt, majd belepuszilt a nyakamba, amitől természetesen hangosan felvihogtam.

 

#21 Cortez tavaszi bolhapiacos koncertje

(...) amikor Cortez a dalt énekelve felém fordult. „If I could, then I would, I’ll go wherever you will go”, énekelte, nekem pedig lángba borult a fejem, és azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről.

 

#22 Idegesített, hogy...

Cortez a vizes tincseit kifésülte a homlokából, megragadta a derekam, és magához húzott a vízben, a medence hullámai tükröződtek az arcán. Erről eszembe jutott, hogy enyhén szerelmes vagyok… ☺ Átkulcsoltam a karomat a nyaka körül, és hagytam, hogy hosszan megcsókoljon.

– Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első naptól kezdve? – suttogta halkan.

– Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal.

– Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól érezted magad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített, hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá.

– Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.

– Folyamatosan.

 

#23 Filmbe illő ruhapróba

– Jó. Akkor ezt figyeld. Idilli filmjelenet. Bemegyek, és az utolsó ruha lesz a tökéletes. Felveszem, könnyezve nézem a tükörképem, aztán kilépek, neked eláll a szavad…

– De azért túlélem? – kérdezte nevetve.

– Igen, csak sokkot kapsz, annyira szép leszek.

 

#24 Cortezt nem lehet nem imádni

Arnold a nappaliban várakozott, és amikor meglátott halványan elmosolyodott.

– Úgy hallom, van egy kis honvágyad.

– Nem hiszem el, hogy Cortez felhívott téged és megkért, hogy gyere ide – meredtem magam elé, totálisan elképedve a csodálatos barátomon. Mármint Cortezen.

– A felhívott helyett megállás nélkül csörgetett, a megkért helyett pedig utasított, mindezt pedig a tőle megszokott hangnemben tette. A többi stimmel – bólintott Arnold, én meg akaratlanul is elnevettem magam.

 

#25  ♥

(…) addig én belenéztem az évkönyvembe, és elolvastam az utolsó sorokat. Corteztől. „Because maybe, you’re gonna be the one who saves me. And after all, you’re my wonderwall.”

 

Köszönöm szépen, hogy ma is velem tartottatok.

Legyen csodás napotok! ❤

 

xoxo, Fruzsi